A brit beatzene kályhacsövei és a néma sikoltozás

„A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat felvételt készített a közelmúltban Magyarországon vendégszerepelt Stovepipe angol tánczenekar négy táncszámáról. Az árusítás a tervek szerint ebben a negyedévben megkezdődik” – tudatta a Népszava 1965. május 6-án. A hírnek bizonyára sokan örültek, annak az évnek a tavasza ugyanis javarészt a fenti rockbandáról szólt. Legalábbis azok számára, akik akár hivatásszerűen, akár rajongóként és érdeklődőként részt vettek az egyre markánsabban kibontakozó hazai beatéletben. És főként a világ eme fertályán, lévén, hogy a dél-angliai Bournemouth-ból érkezett együttes Magyarországon minden bizonnyal nagyobb ismertségre tett szert, mint bárhol másutt. Megkockáztathatjuk, hogy az 1965. áprilisi magyarországi turné volt a Stovepipe No. 4 (ez a pontos elnevezésük, ami magyarul 4-es számú kályhacsövet jelent) pályájának legnagyobb csúcsa. Lemezt se előtte, se utána nem készítettek, kizárólag itt, Budapesten. A négy dalból három a turnét követően nem sokkal meg is jelent a The House of The Rising Sun címet viselő ep-n – azaz középlemezen –, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat könnyűzenei címkéje, a Qualiton égisze alatt, mintegy negyedszázaddal később pedig az egyik felvétel (az Animals után egy Bo Diddley-feldolgozás: Pretty Thing) felkerült egy, a hatvanas évek brit popzenéjének különlegességeit felsorakoztató, immáron brit kiadású válogatáslemezre (English Freakbeat Vol. 4.) is.

De ki volt ez a csapat, amelyet mindmáig elsősorban magyar források alapján ismerhetünk?

A korabeli falragaszok és újsághirdetések csupán a keresztnevüket tudatták: „Andrew – szólógitár, Harry – basszusgitár, Dave – elektromos orgona, Pete – dob, Mick – ritmusgitár”. Harry walesi volt, és a pár koncerten konferansziéként közreműködő Csengery Judit két évtizeddel későbbi emlékei szerint kizárólag walesi nyelven volt hajlandó megszólalni – bár ebben némi tréfát is sejthetünk a zenekar részéről, mindenesetre Csengery onnantól fogva őt rendre „velszi bárdként” mutatta be a közönségnek. A csapat összeállítása az idők folyamán változott, az egyik videómegosztó portálon például azt írta a zenekar egy közeli ismerőse, hogy a Stovepipe No. 4 tagjai Andy Fernbach (szólógitár), Dave Fernbach (billentyűk), Mick Bryan (gitár és szájharmonika), Pete Brown (dobok), valamint Jonathan Leather (gitár és rumbatök) voltak – utóbbi Mick Bryan emlékei szerint a magyar turnén szervezőként volt jelen.

 
A Stovepipe No.
4 magyar lemezének borítója
discogs.com
 

A zenekar 1965. április 8-án mutatkozott be Budapesten, az Istvánmezei úti sportcsarnokban – egyes források szerint már 1963-ban fölléptek Szombathelyen, de ezt Bryan cáfolta –, lelkes közönség előtt, amely órákat állt sorba a jegyekért. A korabeli magyar ifjúság ki volt éhezve az efféle produkciókra, vagyis arra, hogy élőben is hallhassa azt a fajta zenét, amelyet leginkább a Radio Luxembourg, illetve a Szabad Európa Rádió adásaiból ismert. Kellő óvatossággal és persze nem teljes mellszélességgel és összhangban, de azért a szocialista országok is kezdték nyitogatni kapuikat a rock and roll előtt: miközben már bontogatták szárnyaikat a hazai zenekarok is, Varsóban 1965-ben föllépett az Animals, 1967-ben a Rolling Stones, nálunk pedig a Stovepipe No. 4 hozta lázba a fiatalokat. Utóbbiak utolsó magyarországi, április 18-án, vasárnap délelőtt fél tizenegykor a Kisstadionban, esőben megrendezett fellépésükről " target="_blank" rel="nofollow">fennmaradt egy rövid némafilm is, ahol ugyanolyan sikoltozó, tomboló közönséget látni – tányérsapkás rendőrök szigorú felügyelete mellett –, mint a Beatles és társai korabeli nyugati koncertjein. (A felvételt Totya, azaz Tóthpál István készítette, a híres-hírhedt Kalef galeriból, és láthatók rajta a közönség soraiban a galeri tagjai is. A csapat onnan kapta nevét, hogy rendszerint a Moszkva téren gyülekeztek, ám a teret még véletlenül se Moszkvaként, hanem – Széll Kálmán után – Kalefként emlegették, ezzel is kifejezve rendszerellenességüket.)

A Stovepipe No. 4 „hivatalosan is” jó kritikákat kapott. „A fiatal angol zenészek egész estét betöltő műsorukban az új tánczenestílus színvonalas tolmácsolásával szórakoztatták a nagyszámú közönséget” – írta például a Népszava 1965. április 10-én.

Az angol banda egyébként úgy került Magyarországra, hogy Jonathan Leather édesanyjával 1964-ben itt nyaralt, ahol egy fogadáson találkoztak egy magas rangú kormánytisztviselővel, és onnantól fogva egyenes út vezetett a Stovepipe No. 4 turnéjához, amely során a Sportcsarnokon és a Kisstadionon kívül a Zeneakadémián és a pesterzsébeti Vasas Művelődési Házban, továbbá Pécsett, Székesfehérvárott, Baján, Szegeden és Hódmezővásárhelyen is játszottak. A Stovepipe No. 4 az első Magyarországon járt nyugati rock zenekar, megnyitva azt a sort, amelyet 1967-ben már a Nashville Teens és a Spencer Davis Group folytatott, a többieket pedig napjainkig bezáróan oldalakon át lehetne sorolni.


Hozzászólások

További cikkek