Sötét disztópiában nyűgöznek le minket a sokat látott ebek

Amennyi ideje vártunk már a Kutyák szigetére, benne volt a pakliban, hogy végül csak szomorú csalódásként maradjon meg a film. Elvégre ambiciózus volt a vállalás. A japán szigeten a túlélésért küzdő, beszélő kutyák története kemény próbatételt is jelentett Wes Andersonnak. A rendező készített már stop-motion bábfilmet 2009-ben, A fantasztikus Róka úr viszont jóval könnyedebb vállalás volt a Kutyák szigeténél. Legalábbis ami a sztorit illeti: a Roald Dahl-adaptáció a klasszikus állattörténetek nyomvonalán haladt. Ezzel szemben a Kutyák szigete egyszerre elragadó mese, hátborzongató disztópia és tűpontos politikai szatíra.

A közeljövő társadalmában az elnyomó vezető, Kobajasi egy kihalt szigetre száműzi az ebeket, hivatkozva elsősorban a körükben terjedő kórra, a „kutyanáthára”. Sorsuk nem is látszik jobbra fordulni, mígnem egy napon megjelenik náluk a polgármester 12 éves gyámolítottja, Atari. Ő az egykor védelmére szegődött kutyáját, Spotsot keresi, ebben pedig egy falka egykori házi kedvenc lesz a segítségére.

Ők a Toy Story szeretetéhes játékaihoz hasonlóan elevenítik fel, milyen volt egy emberhez tartozni, de természetesen akad köztük olyan is, aki elutasítja „a gazdi intézményét”. Persze éppen ő barátkozik össze leghamarabb Atarival, és szegődik mellé rendíthetetlen társként a küldetésben.

Innen nézve tehát itt is felvonul a hasonló mesék számos kelléke a változó csapatdinamikától a hirtelen felébredő reményen át a rendíthetetlen ellenállás dicséretéig. Csak mindezt, ahogy A fantasztikus Róka úr esetében is, kiforgatva, különös hangulattól vezérelten kapjuk.

Ahogy ott a ravaszdi vadállatok, úgy ezúttal a blökik sem csupán antropomorf jegyeket vesznek fel, de parodisztikus figurák is lesznek. Rájátszanak mind a kutyák jellegzetességeire, mind az emberi kisszerűségekre, így pedig olyan utánozhatatlan karakterekké válnak, akikben épp a bizarrságuk a szerethető.

Ahogy figyeljük őket, bennünk sem egészen tudatosul, miért is imádjuk ezeket a sokat látott egykori házőrzőket, de hatásuk alól nem tudjuk kivonni magunkat. Eközben a sztori fejezetszerűen építkezik, bevonva a japán kultúrkör számos elemét: a képeskönyvszerű alkotás utalások bonyolult hálójaként áll össze, így többszöri újranézés után is fedezhetünk fel benne elrejtett poénokat, vonatkoztatásokat.

Ráadásul az autoriter rendszerek működését óraműpontossággal ábrázoló film útikalauzként is tökéletes. Anderson nem csupán egy, a polgárok megtévesztésére és alattvalósorban tartására épülő rezsimet mutat be, de azt is ügyesen érzékelteti, mitől tudnak ezek a diktatúrák sokszor hosszú távon is fennmaradni. Mert azért A kis herceget is eszünkbe idéző bátor pilótafiú felbukkanása, majd győzelemre jutása ritka, inkább fordul elő, hogy a propaganda működik, és a polgárok nem lázadnak fel.

De azért is varázslatos mese a Kutyák szigete, hogy benne a jó győzedelmeskedjen, az igazság kerekedjen felül. Ne számoljunk persze a japán animék túlcsorduló cukiságával: a Kutyák szigete a négylábúak szeretetreméltóságára épít, de ezt nem gyermekded bájjal teszi. A Grand Budapest Hotel, a Holdfény királyság és az Édes vízi élet rendezőjétől nem is stílusgyakorlatot vártunk persze, de a végeredmény még a vártnál is lebilincselőbb lett. Ezért abszolút érdemes volt annyit küszködnie Wes Andersonnak, a májusban hazánkba érkező, de a Titanicon már bemutatott filmmel mestermű született.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.04.10.


Hozzászólások

További cikkek